Először is óriási bocsánatkérés, hogy csak most írok, de egyszerűen nem volt egy szabad másodpercem sem. Az elmúlt hónap valószínűleg életem eddigi legmozgalmasabb hónapja volt, imádtam minden percét!
Most lassan elkezdődik a nagy hajtás, főleg az otthoni dolgok miatt, elég necces lesz megírni a sok lehetetlen témájú beadandót, de azért majd próbálkozom vele... Remélem, hogy mindent meg tudok majd oldani, de már most látom, hogy nem lesz sétagalopp...
De egyenlőre beszéljünk inkább vidámabb témákról. Valahol ott hagytam abba, hogy megjöttem Barcelonából, és megjöttek a szüleim. Nos, dióhéjban az azóta történtek: Madrid a szüleimmel, Viki és Gergő 1 hetes látogatása, amelybe 2 nap Málagát is beleiktattunk, majd azon a napon, amikor elmentek, én 5 napra Andalúziába mentem (Córdoba, Sevilla és Cádiz), majd ezután 2 nap Alcalában, majd egy hétvége Granadában az ESN-nel (az Erasmusos diákszervvel) és 55 Erasmusos diáktársammal, végül pedig szerdától Julcsi volt itt a barátjával, Tomival. Hú, hát ezt még leírni is sok volt, nemhogy átélni! :)
Anyuéknak nagyon tetszett Segovia. Ezen egyébként nem csodálkozom, én is teljesen el voltam ájulva tőle anno. Nekem sokkal jobban tetszett, mint Toledo, a római vízvezetékről pedig már a szeptemberi blogomban is ódákat zengtem, úgyhogy ettől most megkímélném a tisztelt olvasóközönséget...:)
Szombat délelőtt otthon voltunk, Anyu csinált karfiollevest, hogy az milyen isteni finom volt... Szavakkal nem kifejezhető. Nem olyan bonyolult megcsinálni, de magamnak lusta vagyok ilyesmiket készíteni. Délután pedig Madridba mentünk, hiszen az kihagyhatatlan. A Parque del Buen Retiro még mindig gyönyörű volt, még mindig voltak rózsák a Rózsakertben, még mindig arany világa van az összes ott lakó kacsának, még mindig csillog a víz a XIII. Alfonso király emlékműve előtti tavon.
A meglepetés a park Puerta de Alcalához közeli végén ért minket egy hömpölygő embertömeg formájában. A 15M mozgalom globális nagyvállalat-ellenes tüntetésébe csöppentünk be. Bevallom, én érdekes találtam, lelkesen fényképeztem meg videóztam, meg próbáltam elolvasni és megérteni a feliratokat, de Anyu egy kicsit megijedt, úgyhogy nem maradtunk sokáig. Illetve hát nem maradtunk volna, de a demonstráció az egész Paseo del Prado-n folyt. Utóbb kiderült, hogy a Puerta de Solra tartottak, ott volt a gyűlés helye este. Ha jól emlékszem azt olvastam, hogy Madridban 800 ezer ember volt kinn (sok más országban és városban is volt ilyen megmozdulás). Hozzá kell tennem, hogy teljesen békések voltak, nem maszkos randalízókra kell gondolni, mint sokszor otthon...
Ezután a Museo Reina Sofíaba mentünk, ami nagyon közel van az Atochához, szombat este ingyenes a belépés, és fő látnivalóként Picasso egyik leghíresebb képével, a Guernicával büszkélkedhet. Ezt a békés baszk kisvárost a németek bombázták le a spanyol polgárháborúban, ami az egész világon nagy felháborodást keltett. Ez volt a történelem első szőnyegbombázása, amely nem egy konkrét katonai célpontra irányul, hanem célja az adott terület teljes megsemmisítése. A spanyol kormány rendelte Picassótól a világkiállításra. A festő kikötötte, hogy a kép csak akkor kerülhet vissza Spanyolországba, ha végét ér a diktatúra, így csak 1981-től látható itt.
Valami kimondhatatlan érzés volt ott állni a festmény előtt. A méretei is lenyűgözőek, betölti a termet, sokáig el tudsz állni előtte, és vizsgálni a részleteit. Aki ismer, tudja, hogy a rajzórák sosem képezték a részét a szívem csücskének, így már-már szégyenletesen kevés a művtöri tudásom. Igaz, én ezért a színvonal nélküli oktatást és a rajztanár személyét okolom. Mert ahogy ott álltam a festmény előtt, az jutott az eszembe, hogy ez az óra érdekes is lehetett volna! (Talán nem kellett volna leragadni hájas, pucér nők megfestésénél, valamint aztán ezek elemzésénél. Bocsi Rubens, de sosem csíptem a képeidet.) Szóval csak álltam, és bámultam a képet a maga tökéletességében, és átéreztem az iszonyatot, a borzadályt, azt, hogy milyen hirtelen és mennyire céltalanul véget ért sok ezer ember élete. Mindezt Picasso számomra teljesen szürreális stílusában. Valósággal fejbe kólintott a dolog. Mindig fogékonyan érintett az ilyesmi, sosem tudtam közönyösen gondolni a tömegmészárlásokra, de ugyanakkor mindig többet akartam tudni róluk, meg akarom érteni, hogy miért történetek, mert az, hogy megértjük, az első lépés az úton, hogy soha többet ne kövessenek el ilyet.
Fél 8 körül indultunk haza Alcalába, hazafelé még elmentünk tapasozni, mert olyan nem lehet, hogy anélkül menjenek haza. Először az Indálóba akartam vinni őket, de az tele volt (szombat este...), hálisten a Paraiso de tapasban találtunk egy, azaz egy darab üres asztalt. Itt vagyunk mi :)
Másnap elmentünk a katedrálisba misére. Fél 12-kor a gyerekmise van, ami egyrészt a gitáros énekek miatt tetszik, aminek könnyű a szövege, és előtte megtanítják őket, így én is tudok énekelni, másrészt a prédikáció is a gyerekekhez szól, más szóval pont az én spanyol nyelvtudásomnak megfelelő a szint…J De tényleg, tök jó érzés volt érteni a 90%-át! És ráadásul egyet is értettem az atyával, ami megint csak nem mindig fordul elő velem… Az a történet volt, amikor a farizeusok – azért, hogy lehetőleg bajba keverjék - megkérdezték Jézust, hogy akkor most kell-e adózni a császárnak, Jézus pedig azt felelte, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené. A pap interaktív prédikációt tartott (emlékeztetett István atya otthoni fél 10-es miséire, csak ott a nyelvi szöveget kicsit mindig kisebbeknek valónak tartom, ezért is szeretek jobban menni a 11-esre, ami nagyon jó mindig, viszont mint már említettem, Spanyolországban a gyerek verzió pont nekem való). A gyerekek kimentek, és különböző táblákra írtak fel, hogy mit kell megadniuk a szüleiknek, a barátaiknak, a tanáraiknak és persze Jézusnak. Jelentkeztek, kimentek és felírták. Az atya pedig szinte mindegyiknek tudta a nevét, mosolygott rájuk és megdicsérte őket. Igen, valahogy így lehet a gyerekeket ott tartani a misén. Nem azzal, hogy fenyegetőzünk, hogyha nem lesztek, akkor majd a pokolra kerültök a csúnya, gonosz ördög mellé. Nagyon jó érzés látni, amikor valaki a kereszténység legfontosabb tanítását, a szeretetet sugározza felénk. A prédikáció lényege pedig gyakorlatilag az volt, hogyha mindenkinek azt adod, ami jár neki, akkor boldog leszel, ami Isten végső célja velünk. Az énekek is nagyon tetszettek, a gyerekek csillogó szemmel énekelték, hogy ma ünnep van („fiesta”), minden vasárnap az van, mert minden vasárnap Istennel találkozunk.
Délután Apuval Madridba mentünk (természetesen csak a karfiolleves után! :D), Anyu Alcalában maradt, mert fájt a lába, itt sétált egy kicsit, majd elkezdte olvasni a Coelho könyvemet. Tényleg, nem is kérdeztem tőled, hogy sikerült-e befejezned, és hogy tetszett. Na majd holnap Skype-on...:)
Szóval Madrid: a Puerta de Sol-on kezdtünk, végre lett fényképem Madrid jelképével, a macival:
Voltunk a piacon, ízelítőképpen néhány "apró" sonkácska:
A Plaza Mayor érintésével eljutottunk a királyi palota mellé, ahol előbb még megnéztük a katedrálist, ami nagyon tetszett.
Megnéztük – kívülről – a királyi palotát.
Majd, a mellette lévő parkban éppen leültünk volna megenni a szendvicseinket, csak éppen Apu otthon felejtette őket… Mi lenne velünk nélküled, Anyu? J Szerencsére Apu a citromos sörrel figyelmesebben bánt, így legalább szomjasak nem maradtunk…J
5-re visszaigyekeztünk a Prado Múzeumhoz, ugyanis az vasárnap 5 és 8 között mindenkinek ingyenes. (Nekem egyébként diákkal előtte is az lenne.) Ez megint fantasztikus élmény volt, sok ember volt benn, de akkora a múzeum, hogy nem tűnik fel mennyien vannak. Bele sem merek gondolni, mennyit érhetnek összesen az ott kiállított műalkotások… Természetesen ennyi idő alatt nem lehet mindent végignézni, de nem is ez volt a célunk. Művtöri tudásom hiányában Apura bíztam magam („bármi, csak ne Rubens és a kövér nők!” felkiáltással), a múzeumban kapott térkép és eligazító segítségével ő választotta ki, hogy miket néztünk meg.
2 festményt szeretnék kiemelni. Az egyik Goyának az a képe, amelyiken Szaturnusz éppen felfalja az egyik gyermekét. Valamelyik más tárgyból tanultam anno, hogy Szaturnusz azt a jövendölést kapta, hogy egyik gyermeke fogja megdönteni a hatalmát, ezért módszeresen felfalta az összeset. Jupiter azonban anyja, Cibeles segítségével megmenekült, így később a jóslat beteljesült. Amikor utánakerestem az interneten, olvastam, hogy Goya az ebédlőjében tartotta az a képet, hát, szó a szó, biztos, hogy jó étvággyal lehetett mellette enni... Vannak, aki rémisztőnek tartják, de engem, fogalmam sincs miért, engem inkább felvillanyoz ez a kép...:)
A másik képet Bosch festette, Gyönyörük kertje a címe. Be kell, hogy valljam, előtte még sosem hallottam a festő nevét, ami így utólag nagy hibának tűnik. A stílus alapján biztosan nem gondolnék arra, hogy 1500 körül festették. 3 részből áll a festmény: a Paradicsom, a Gyönyörök kertje és a Pokol. Igazából a személyes megtekintést tudom mindenkinek javasolni, simán el lehet 5-10 percet tölteni a kép, minden részlete érdekes, valamelyik humoros, valamelyik ijesztő.
Megint fél 8-kor körül mentünk haza Alcalába, hazafelé még vettünk elvitelre churrost, ugyanis ezt is muszáj kipróbálni itt! :) Tök aranyos volt a román srác, aki a churrost sütötte, beszélgettem vele, hogy 9 éve van itt, meg ő is kérdezte, hogy én mit csinálok itt. És a szokásos 7 helyett 5 churrost adott! :)
Hétfő a búcsúzkodás napja volt, aminek nem nagyon örültünk, de hát tudtuk, hogy nem tart örökké ez a hét. Úgy éreztem, hogy jól érezték magukat itt, és később ők is megerősítettek ebben. Kimondhatatlanul jó érzés volt újra látni őket! :) És őszintén megvallom, az egy hét kényeztetés sem ártott, kimosták a ruháidat, az ágyneműdet, főztek, mosogattak rád, rendet raktak... Megjegyzem, a lakás még sosem volt - és szomorú megérzésem azt súgja, hogy sosem lesz - olyan rendezett és tiszta, mint amikor Anyu itt volt. Elég rossz hír, ha az lakásban én vagyok a legrendezettebb ember, márpedig ez nálunk így van...
Szóval hétfőn elbúcsúztunk, én nem mentem ki velük a reptérre, mert órám volt. Az alcalái pályaudvaron találkoztam Fernandóval, akit már régen láttam. Nála is itt volt éppen a barátnője Svájből, szóval ő is happy volt. :) És megint sikerült kiakasztanom azzal, hogy az almákon található matricát nem dobom ki a kukába, hanem felragasztom a kezem ügyébe eső legközelebbi tárgyra... Nem értem, ez miért olyan nagy probléma, de valamiért mindenki őrültnek tart miatta...:)
Kedden hívtak a lányok bulizni, szívesen mentem volna velük, mert már ezer éve nem láttam őket, de még nem éreztem magam teljesen egészségesnek. Csütörtökön azonban már muszáj volt mennem, gyötörtek az elvonási tünetek! :)
Az estét azoban a Creperiában, egy francia helyen kezdtük Franzival, ahol 16 euróért teljes francia menüt kínáltak. Isteni finom dolgokat ettem és ittam, szóval végül így utólag nem sajnálom rá a pénzt, egyszer egy ilyent is ki kellett próbálni. 2 spanyol, egy férfi és egy nő ült le mellénk, szóval még spanyolokkal is beszélgettünk, akik kedvesek és szimpatikusak voltak. A francia Erasmusos lányok, Annais, Marion és Astrid segédkeztek az étel elkészítésében és felszolgálásában. Volt többféle paté, isteni finom francia sajtok, egy tésztás töltött dolog, francia rakott krumpli, desszertnek pedig a világ legegyszerűbb, de legfinomabb dolga, körte csokoládéval leöntve. És természetesen francia vörösbor, cidra és egy érdekes rövidital emésztéshez, ami jégkásás állagú volt, és kiskanállal kellett enni. Íme egy-két kép ízelítőként:
Franzi utána hazament, én meg csatlakoztam a többiekhez a Panaderiában (az 1 eurós chupitós hely a Calle Mayoron). Annyira jó volt újra látni őket! :) Örülök, hogy sikerült kialakítani egy ilyen jó baráti társaságot, és még az Oktoberfest idején megfogadtuk, hogy nyáron meglátogatjuk egymást. Íme a bizonyíték:
Először elmentünk a Gabannába, aztán a Trabiba bulizni. Elkereszteltük magunkat az éjszaka királynőinek („Reinas de la noche”)…J Negyed 6-kor mentem haza, még írtam egy sms-t Vikinek, hogy gondolom, már fenn vannak, hiszen 10 körül indul a repülő Pestről, és hogy megyek ki eléjük a reptérre. Úgyhogy 11-kor felkeltem, és mentem Madridba, hogy egy újabb csodaszép hét kezdődjön, de ezt már spanyolországi életem egy újabb fejezetében fogom megosztani veletek...:)
Sok puszi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése